Major Istvánra emlékezünk

2010. december 31-én elhunyt egyesületünk elnöke

Tisztelt Gyászolók, Barátok! Kedves István!
Nekünk még együtt kéne nevetnünk, dolgoznunk a múzeumért, Csákvárért. Nem lenne szabad a világ rendjének így felborulni! Nekem most még nem lenne szabad itt állnom!
Szörnyű dolog itt állni Önök előtt, és vívódni, mit is mondhatnék. Kibékíthetetlen ellentét van bennem amióta meghallottam ezt a szörnyű hírt. Tudom, érzem, hogy mondani akarok valamit, hogy mondanom kell valamit. Hogy beszélni kell, hogy beszélgetni kell, hiszen nem lehet szó nélkül elviselni, amit el kell viselnünk. Hiszen túl kell lépni az első reakción, ami e szörnyű hír hallatán erőt vett rajtunk, hogy „az nem lehet”, hogy “ilyen dolog a valóságban meg történik”. Megtörtént, és ezt most, vagy később mindannyiunknak ki kell beszelnünk magunkból.
Kevés azonban a szándék, az akarat, hiszen meg kéne fogalmazni, ami megfogalmazhatatlan. Le kéne írni azokat a szavakat, mondatokat, amik segíthetnének feldolgoznunk ezt a feldolgozhatatlan tragédiát. De nincsenek ilyen szavak, nincsenek ilyen mondatok. Órák után is csak az üres papír néz vissza rám az asztalról. Hiszen a nekrológnak kegyetlen szabályai vannak. Legyen személyes, hiszen különben mit sem ér, idézzen fel személyes emlékeket a halottról. Ugyanakkor legyen szomorú, hiszen a gyászt kell szavakba öntenie. De nekem nincsenek szomorú emlékeim Istvánról. Ahányszor eszembe jut, mindig mosolyog, mindig nevet, mindig kedves. Mindig él. Most mégis halott. Értelmetlenül, kegyetlenül, idő előtt.
A halotti beszéd kötelező része még a felsorolás, hogy ki mindenki gyászolja az elhunytat. Én ezt nem teszem. Akit az ember megemlít, abban csak a tőrt forgatja meg még egyszer, akit pedig nem, az úgy érzi, az ő gyásza alacsonyabb rendű. Pedig nem lehet mindenkit felsorolni, hiszen oly sokan vagyunk olyan sokan szerettünk.
De a keserűség mellett megjelenik az a mély hit, meggyőződés  is, hogy élete nem volt hiába való:  szolgáljon az emléke inspirációként mindannyiunk számára. Bár túl korán távozott e világból, keze nyomát mégis rajta hagyta. A világ sokkal gazdagabb lett attól, hogy Ö benne élt, még ha csak ilyen rövid ideig is.
Rajtunk múlik, hogy rövid élete üzenetét megértjük-e. Rajtunk múlik, hogy ezt az üzenetet tovább visszük-e?
István tele volt tervekkel.  Életének utolsó napjai, sőt órái is a tervezgetéssel teltek.  Nyugodtan mondhatom, hogy a múzeum volt a második otthona a második családja. Számomra hihetetlen volt az- az energia, amit a munka, a család, az önkormányzat mellett a múzeumra tudott fordítani.  Sosem fogyott ki a lelkesedésből, az ötletekből, a tervekből.
Hiányozni fognak a munkába indulás előtti reggeli beszélgetéseink, a vezetőségi megbeszélések, az Úttörő téri majálisok, a kirándulások. Hiányozni fogsz a múzeum baráti kör és Csákvár életéből. Ígérem, hogy az általad megkezdett utat folytatni foglyuk, emlékedet megőrizzük.
Egy képet Őrzök magamban, mint ahogyan mindenkinek megvan a maga képe Rólad. Ezen a képen az üveg most megrepedt. De Te velünk maradsz mindig, amíg csak élünk.
A Vértes Múzeum Baráti Kör nevében most búcsúzom Tőled.

Nyugodj Békében! Isten Veled!

Illés Szabolcs